A magyar színháztörténet legikonikusabb és legfájdalmasabb szerelme mögött olyan mély sebek tátongtak, amelyeket az idő sem volt képes begyógyítani. Ruttkai Éva, a színpad koronázatlan királynője, élete végéig magában hordozta azt a mérhetetlen űrt, amelyet Latinovits Zoltán, a Színészkirály váratlan és rejtélyes halála hagyott a szívében. Bár a külvilág felé a művésznő megpróbált erőt mutatni, a zárt ajtók mögött egy megtört asszony élt, akinek minden egyes napja a hiányról és a gyászról szólt. A tragédia pillanatában valami végérvényesen összetört benne, és onnantól kezdve már soha nem volt ugyanaz az ember, akit korábban ismert a közönség.
Ismerősei és a családtagok visszaemlékezései szerint Ruttkai Éva lakásában az idő megállt azon a végzetes napon. Latinovits fotói, személyes tárgyai és az a bizonyos megállított óra mind-mind azt a vágyat tükrözték, hogy bárcsak visszafordítható lenne a visszafordíthatatlan. A színésznő minden egyes fellépése előtt és után a szerelméhez beszélt, mintha a férfi még mindig ott ülne a nézőtéren vagy várná őt az öltözőben. Ez a fajta spirituális és érzelmi kötöttség egyszerre volt felemelő és fojtogató; a gyász nem egy szakasz volt az életében, hanem maga az életmódja, amelyből nem is akart és nem is tudott kitörni.
A környezetében élők gyakran látták, ahogy a művésznő elrévedve néz a semmibe, és ilyenkor mindenki tudta: újra Balatonszemesen jár, azon a sötét vasútállomáson, ahol a magyar mozi óriása örökre lehunyta a szemét. Ruttkai soha nem fogadta el a hivatalos magyarázatokat, számára Zoltán halála egy felfoghatatlan titok maradt, amelybe ő maga is belebetegedett. Az érzelmi teher, amit évtizedeken át cipelt, fizikailag is megviselte a szervezetét. A barátok szerint a színésznő nem is a betegségbe halt bele igazán, hanem abba a vágyakozásba, hogy újra találkozhasson azzal az emberrel, aki számára a világot jelentette.
Még a legfényesebb sikerei idején is ott bujkált a szemében az a mély szomorúság, amit csak azok érthettek meg, akik tudták, mi zajlik a lelke legmélyén. Ruttkai Éva élete utolsó percéig hű maradt ehhez a pusztító és egyben gyönyörű szerelemhez. Az utolsó vallomásaiban és félhangos mondataiban mindig ott vibrált a kérdés: miért kellett ennek így történnie? A csend, ami az otthonát uralta, most már örökre közös lett velük. A két óriás tragédiája ma is emlékeztet minket arra, hogy léteznek olyan kötelékek, amelyeket sem a halál, sem a felejtés nem képes elszakítani, és hogy a legnagyobb művészet sokszor a legnagyobb fájdalomból születik.
