Vannak élethelyzetek, amelyekről nehéz beszélni, mert egyetlen mondat sem képes pontosan visszaadni azt, ami az ember lelkében történik. Molnár Piroska számára az elmúlt időszak éppen ilyen. A Nemzet Színésze hosszú pályafutása során számtalan szerepet játszott el, sokféle ember sorsát formálta meg a színpadon és a filmvásznon, ám most egy olyan történetről beszélt, amelyben nincs forgatókönyv, nincs rendező, és nincs lehetőség arra, hogy egy jelenetet egyszerűen újravegyenek.
A színésznő egy előadás után késő este érkezett haza. Lefeküdt, de nem tudott elaludni. A csendben pedig egyre erősebben érezte azt, amit napközben talán könnyebb elrejteni a munka és a színház nyüzsgése mögött: az évek során egyre több fontos ember tűnt el mellőle.
Molnár Piroska egy megrendítő Csoóri Sándor-vers részletével fejezte ki érzéseit. Nem egy egyszerű szomorú estéről volt szó. A sorok mögött ott volt mindaz, amit az elmúlt évtizedekben átélt, és mindazok emléke, akik egykor a mindennapjai részei voltak.
A veszteség különösen fájdalmas akkor, amikor az ember már nem tudja felhívni azt, akivel korábban rendszeresen beszélgetett. Nem lehet többé megosztani vele egy hírt, megkérdezni a véleményét, vagy egyszerűen csak hallani a hangját.
A közelmúltban Molnár Piroskának több barátjától és ismerősétől is búcsút kellett vennie. Nádasdy Ádám és Radnóti Zsuzsa elvesztése is váratlanul érte. Az ilyen pillanatok pedig nem feltétlenül akkor sújtják le az embert, amikor megtörténnek. Néha hónapokkal később, egy teljesen hétköznapi estén törnek felszínre az érzések.
A színésznő szerint ilyenkor mintha megváltozna körülötte a világ. Kevesebb a telefonhívás, kevesebb az ismerős hang, és egyre több az olyan ember, akinek már csak az emlékével lehet beszélgetni.
Molnár Piroska számára a gyász sajnos nem új érzés. Már gyermekkorában megtapasztalta, milyen az, amikor valaki, aki fontos, egyik napról a másikra hiányzik. Édesapját még kislányként veszítette el, édesanyja pedig akkor halt meg, amikor ő főiskolás volt.
Fiatalon így nemcsak a pályakezdés nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem olyan fájdalommal is, amelyet sokan egész életükben nehezen tudnak feldolgozni. Akkor azonban nem engedhette meg magának, hogy összeomoljon.
A színház lett az a hely, ahol folytatni kellett. Fel kellett menni a színpadra, el kellett mondani a szöveget, el kellett játszani a szerepet. A közönség előtt nem látszódhatott mindaz, ami belül történt.
Éppen ezért különösen beszédes, amikor egy ilyen tapasztalatokkal teli művész később arról beszél, hogy az idő önmagában nem feltétlenül oldja meg a fájdalmat.
Molnár Piroska életében egy másik veszteség is különösen mély nyomot hagyott. Csomós Mari, egykori barátnője és kolléganője hosszú éveken keresztül fontos része volt a mindennapjainak. A két színésznő egészen Csomós Mari haláláig rendszeresen tartotta a kapcsolatot, és korábban szinte minden este beszéltek telefonon.
Amikor egy ilyen kapcsolat megszakad, nemcsak maga az ember hiányzik. Hiányzik a megszokott telefonhívás, a közös gondolatok, a jól ismert hang, az a természetes érzés, hogy valaki a másik oldalon mindig ott van.
Molnár Piroska még most is úgy érzi, Csomós Mari valamilyen formában vele maradt. Az emlékek ugyanis nem tűnnek el attól, hogy valaki fizikailag már nincs jelen.
A színésznő számára azonban a legnagyobb veszteséget egy hozzá még közelebb álló személy elvesztése jelentette. Erről talán a legnehezebb beszélnie.
Eötvös Péter világhírű zeneszerzővel egykor házasságban élt, és közös gyermekük is született. Bár életük később más irányt vett, kapcsolatuk története és közös múltjuk örökre összekötötte őket.
Eötvös Péter halála után Molnár Piroska számára hónapokkal később vált igazán felfoghatóvá, hogy többé nem lehet vele beszélni. A gyász néha furcsa módon működik: az ember először próbál erős maradni, teszi a dolgát, dolgozik, találkozik másokkal, majd egy teljesen hétköznapi pillanatban hirtelen rázuhan mindaz, amit addig magában tartott.
A színésznő számára a színpad ma is kapaszkodót jelent. A munka nem törli el a veszteséget, de segít abban, hogy legyen miért felkelni, legyen miért elindulni, legyen egy következő előadás, egy új feladat, egy új szerep.
És még valami fontos: Molnár Piroska nem úgy beszél magáról, mint aki teljesen egyedül maradt.
Éppen ellenkezőleg. Elmondása szerint rengeteg barát veszi körül, akik figyelnek rá és segítik a mindennapokban. Nem vágyik különösebben utazásokra vagy állandó nyüzsgésre. Otthon érzi magát biztonságban, és a legegyszerűbb dolgok is képesek örömet okozni neki.
Egy napsütéses pillanat az ablaknál. A gesztenyefa levelei. Egy nyugodt nap. Egy telefonhívás egy baráttól. Egy szerep, amely miatt még mindig szükség van rá.
Talán éppen ezek az apró dolgok tartják meg az embert akkor, amikor az élet nagy dolgai sorra eltűnnek.
És csak a vallomás legvégén válik igazán érthetővé, miért volt annyira nehéz számára az a bizonyos álmatlan éjszaka.
Molnár Piroska ugyanis nem egyszerűen a barátai elvesztéséről beszélt. A legmélyebb fájdalom mögött a családja története húzódik meg. Közös fiuk, Gyuri mindössze 26 éves volt, amikor meghalt. A fiatalember hamvait kívánsága szerint egy németországi ház melletti pataknál kellett volna szétszórni, ám édesapja, Eötvös Péter képtelen volt elengedni őt. Az urnát egészen a zeneszerző haláláig az íróasztalán őrizte.
Csak később teljesülhetett Gyuri végakarata.
Ez a részlet különösen sokat elárul arról, milyen összetett és rétegzett veszteségeket hordoz Molnár Piroska. Nem egyetlen búcsúról van szó, hanem évtizedeken át egymásra rakódó hiányokról: a szülők elvesztéséről, barátok távozásáról, Csomós Mari hiányáról, férje haláláról és egy fiatalon elveszített gyermek emlékéről.
Mégsem a teljes összeomlásról beszél. Inkább arról, hogy meg kell tanulni együtt élni azzal, amit már nem lehet megváltoztatni.
Talán ezért is olyan fontos számára a színpad és az otthon csendje. Az egyik helyen emberek veszik körül, a másikon emlékek. És bár az idő nem tünteti el a fájdalmat, megtaníthat arra, hogyan lehet továbbvinni azok emlékét, akik már nincsenek ott.
Molnár Piroska története végül nem csupán a gyászról szól. Hanem arról is, hogy a legnehezebb időszakokban milyen sokat jelenthet egy barát, egy szerep, egy napsütéses reggel vagy akár csak az, hogy az ember kinéz az ablakon.
Mert néha a boldogság már nem a nagy eseményekben található meg. Hanem abban, hogy a nap besüt a szobába, mozognak a levelek a fán, és az ember egy pillanatra úgy érzi: még mindig van miért továbbmenni.
