Новый заголовок: Húsz éve a tűzközelben: Burger Barna kíméletlen őszinteséggel vallott arról, milyen valójában Orbán Viktor testőrének lenni a kamerák mögött
Полный текст статьи: Két évtizede követi mindenhová, belföldön és a világ legeldugottabb pontjain egyaránt, miközben több tízezer felvételen dokumentálta már Magyarország legbefolyásosabb emberének mindennapjait. Burger Barna nem egy egyszerű fényképész, ő a miniszterelnök hivatalos, állandó fotósa, aki a legutóbbi feszített tempójú kampányidőszak alatt egymaga huszonnyolcezer fotót lőtt a kormányfőről. Küldetését nem tekinti alkalmi munkának, sőt, határozott célja, hogy élete végéig folytassa ezt a monumentális sorozatot, hiszen szentül hiszi, hogy egy ilyen projekt értéke az idő múlásával csak növekszik. A kulisszák mögül most megdöbbentő őszinteséggel mesélt arról, hogy vajon készített-e valaha kompromittáló, politikai karriereket kettétörő felvételeket, elvállalna-e egy felkérést a szocialista ellenzéktől, hogyan kosarazzák ki a kortárs írók, és hogy a zárt ajtók mögött Orbán Viktor képes-e még az IMF szigorú küldötteit is megnevettetni.
Sokan felkapták a fejüket arra, hogy a Miniszterelnökség éppen most kötött vele komoly szerződést egy művészi igénnyel elkészített fotódokumentációra. A valóság azonban az, hogy ez a megállapodás nem egy hirtelen jött ötlet, 2010 óta ugyanis minden egyes esztendőben megkötik ezt vele, egy zártkörű, meghívásos közbeszerzési pályázat hivatalos keretében. A hírt minden évben közzétették a hivatalos kormányzati honlapon, ám az első időszakban a hírportálok még nem haraptak rá ennyire a témára, így az emberek nagy része egyszerűen átsiklott felette. Ez egy kőkemény fotóriporteri tevékenység, de teljesen más szemléletet követ, mint ami manapság az egész világot jellemzi. Ha megnézzük például a Magyar Távirati Iroda gyakorlatát, ott teljesen mások az elvárások: ott kötelező jelleggel meg kell lennie a formális kézfogásnak, mindkét politikusnak nyitva kell lennie a szemének, egyenesen a kamerába kell tekinteniük, és a kompozíciónak is patikamérlegen kiszámítottnak kell lennie. Burger Barna viszont úgy véli, hogy ezeket a merev, megkövesedett szabályokat időnként igenis át kell hágni. Nála teljesen természetes, hogy egy kézfogásból csupán a kezek vagy a falra vetülő árnyékok látszanak, hiszen az esemény attól még hajszálpontosan dokumentálva van. Meggyőződése, hogy a közönséget is sokkal jobban lázba hozzák az ilyen felvételek, hiszen a miniszterelnököt fess öltönyben, formálisan kezet fogni már ezerszer és egyszerszer láthatták a híradásokban.
Arra a kérdésre, hogy pontosan hány kockát lőtt eddig Orbán Viktorról, maga a fotós sem tudja a választ. Lassan húsz esztendeje ismeri a politikust közelebbről, így képtelenség lenne észben tartani a számtalan fotózás alkalmát. Az egész történet gyökerei egészen 1993-ig nyúlnak vissza, amikor Washingtonban járt Bill Clinton elnöki beiktatásán. Ott a kezébe akadt egy lenyűgöző fotóalbum, ami az elnök felemelkedését és az elnökségig vezető rögös utat mutatta be, ez pedig elementáris hatást gyakorolt rá. Nem sokkal később már Nyíregyházára utaztak, és ő ott ült közvetlenül a politikus mellett a kocsiban. Utólag persze könnyű lenne azt mondani, hogy ez egy előre megfontolt, tudatos döntés volt, de valójában a véletlenek szerencsés játéka alakította így a sorsát. Akkoriban a Kurirnál dolgozott még teljesen zöldfülű, kezdő fotósként. Nyolcan vagy kilencen alkották a csapatot Pólya Zoltán rovatvezető szigorú szárnyai alatt, és a szerkesztőségben mindenkinek kiosztottak egy-egy politikai pártot. Akkoriban a Fidesz számított a legkisebb formációnak, és mivel ő volt a legfiatalabb a kollégák között, neki passzolták le ezt a feladatot. Ebből is látszik, hogy az induláskor még nyoma sem volt a tudatosságnak.
Sokan párhuzamot vonnak a 2010-es kampányt megörökítő könyve és az amerikai Obama-kampányfotókönyv között, mivel egyes beállítások kísértetiesen hasonlítanak Pete Souza ikonikus képeire. Burger Barna azonban leszögezi, hogy a hasonlóság teljesen a véletlen műve, a tengerentúli felvételeket ugyanis csak a saját kötetének megjelenése után látta meg először. Bár tudja, hogy ezt nem mindenki hiszi el neki, ez egyáltalán nem érdekli. A hazai kampányban huszonnyolcezer képet készített, miközben Obamáról akkoriban száznegyvenezer fotó keringett a világhálón. Ha két olyan embert hasonlítunk össze, akiknek hajszálpontosan megegyezik a hivatásuk, folyamatosan repülővel ingáznak egyik helyszínről a másikra, és tömegekkel találkoznak, óhatatlanul felbukkannak majd kísérteties azonosságok. Ráadásul pont abban az időszakban robbant be egy új fotós technika, amely végre lehetővé tette a vaku nélküli, természetes fényben való fényképezést, amivel olyan hangulatú képeket lehetett alkotni, amilyenekről korábban álmodni sem mertek. Ez a technológiai váltás is erősen közrejátszhatott a vizuális hasonlóságban, hiszen megesik, hogy a világ két teljesen különböző pontján alkotó emberek egyszerre éreznek rá arra, ami éppen benne van a levegőben.
Bár a megbízói művészi igénnyel elkészített képeket várnak el tőle, ő maga mégsem tartja művészetnek azt, amit csinál. Sokkal inkább a tudatosságról beszél, és a hangsúlyt minden esetben a mély gondolkodásra helyezi. Ezt a felfoghatatlan mennyiségű vizuális anyagot az otthonában őrzi, két teljesen különböző adathordozón tárolva. Nem gondolja, hogy a nyersanyag akkora értéket képviselne a külvilág számára, és eleve úgy dolgozik, hogy soha nem készít olyan felvételeket, amelyek alkalmasak lennének a kompromittálásra vagy zsarolásra. Technikailag bárkiről képes lenne ilyet lőni, de ezt mélyen etikátlannak és teljesen értelmetlennek tartja. Elmondása szerint a bulvár világa egyáltalán nem vonzza, kifejezetten gyűlöl például temetéseken fényképezni, mert úgy érzi, ott semmi keresnivalója nincs. Van egy morális határvonal, amelyet soha, semmilyen körülmények között nem lépne át az életben. Hogy ez a határ pontosan hol húzódik, azt nehéz szavakba önteni, de még a Práter utcában tanulta a szakmát, jóval azelőtt, hogy a modern bulvárújságírás elárasztotta volna a médiát. Ha valaki meztelenül futna el az ablaka előtt, azt sem akarná lekapni.
A politikusok és a közszereplők élete persze sokkal jobban szem előtt van, emiatt ez egy rendkívül szenzitív terület. Felmerül a kérdés, hogy vajon a miniszterelnök esetében egy túl erős, előnytelen grimasz már tiltólistás-e, míg egy szolidabb fintor még átcsúszhat a szűrőn. A fotós szerint bármelyik arckifejezés beleférhet a koncepcióba, hiszen ő valódi, nyers élethelyzeteket akar megörökíteni. Egy dolgot viszont szívből utál: amikor egy ember kiszolgáltatott vagy teljesen védtelen pozícióban van, a megrendezett, beállított jeleneteket pedig egyenesen elutasítja. Emlékezetes példaként említette, amikor a miniszterelnök Kecskeméten részt vett a hatalmas Mercedes-gyár ünnepélyes átadásán. Miután a hivatalos ceremóniának vége szakadt, és a tömeg már elindult hazafelé, a miniszterelnök és még néhány ember a protokollról teljesen megfeledkezve ott ragadt az egyik vadonatúj luxusautó mellett. Nyitogatták az ajtókat, vizsgálták a belsőt, és élénken beszélgettek. Néhány fotóriporter még ott téblábolt a helyszínen, és az egyik odaszólt neki, hogy Barna, kiabálj már oda a kormányfőnek, hiszen rád hallgat, hogy nyissa ki teljesen az ajtót és nézzen egyenesen a lencsébe. Az események ilyen szintű mesterséges megrendezése azonban mélyen távol áll tőle. Szent meggyőződése, hogy a fotóriporter soha nem avatkozhat bele a valóságba, sőt, az a legjobb, ha észre sem veszik a jelenlétét. Ott kell lennie a háttérben, tennie kell a dolgát, és azt kell dokumentálnia, amit a valóságban lát. Ha egy fotós elkezd rendezkedni és utasításokat osztogatni, az már súlyos szereptévesztés.
Még akkor sem avatkozhat be, ha ezen múlik egy egyébként kulcsfontosságú felvétel elkészülte. A fotóriporter nem formálhatja a történéseket a saját kénye-kedve szerint. Az ő esetében a megbízók egyáltalán nem azt várják el, hogy a miniszterelnök mereven belenézzen a gépbe a kötelező kézfogásoknál. Számára egy olyan pillanat is teljes értékű kép, ahol a miniszterelnök éppen lefelé néz, vagy egyáltalán nem látszódik az arca, mert az ilyen rendhagyó felvételek arra kényszerítik a nézőt, hogy elgondolkodjon és továbbgondolja a látottakat. Persze megesik, hogy egy-egy pillanatról lemarad az ember, de ezen a problémán a szakmai rutin segít: egy jó fotósnak előre kell látnia, mi fog történni a következő másodpercben. Ha valaki nagyon hosszú ideje dolgozik együtt ugyanazzal a személlyel, szinte csalhatatlanul ki tudja találni az alanya következő mozdulatát, vagy legalábbis van egy erős sejtése arról, hogy merre fog lépni, így ő eleve nem oda áll le a gépével.
Ami a képek utómunkáját illeti, Burger Barna elárulta, hogy eddig egyetlenegy Orbán Viktorról készült fotót sem retusált meg. Minden egyes felvétel, ami a nyilvánosság elé kerül – legyen szó az online felületekről vagy a megjelent könyvéről –, teljesen retusálatlan, a maga nyers valóságában mutatja be a kormányfőt. Amikor a kampánykönyv megjelent, megkérdezték a miniszterelnököt, hogy ő szerkesztette-e az anyagot, amire azt válaszolta: ha ő szerkesztette volna, akkor a kötet biztosan nem így nézne ki, hiszen rengeteg kifejezetten előnytelen kép is helyet kapott benne. Orbán Viktor egyáltalán nem szólt bele a munkafolyamatba, sőt, magát a kész könyvet is csak akkor látta legelőször, amikor a fotós nyomdamelegen a kezébe adta. Ez a fajta szabadság egy elképesztően erős és kölcsönös bizalmi viszonyt feltételez a felek között, ami nemcsak a fotográfiában, de az élet minden más területén is a sikeres közös munka záloga. A kezdeti időszakban még azért nem kérték vissza ellenőrzésre a képeket, mert a digitális korszak előtt ez még egyáltalán nem volt szokásban, és a felvételek túlnyomó többsége fekete-fehér filmre készült. Napjainkban a kontroll csupán annyit jelent, hogy elkészíti a képeket, átadja az anyagot, a stáb pedig eldönti, hogy a fotók közül mi kerül ki az oldalra, és hogy most azonnal használják-e fel azokat, vagy csak egy későbbi időpontban. A miniszterelnök családja kifejezetten megszerette ezeket a képeket, és valahogy a bizalmába fogadta a fotóst. A miniszterelnök feleségével a mai napig nagyon jó, közvetlen kapcsolatot ápol, és általában maga a család keresi meg őt közvetlenül, ha valamilyen családi eseményt kell megörökíteni. Ez annak ellenére is így működik, hogy soha nem állt a Fidesz alkalmazásában, teljesen független vállalkozóként, külsősként számláz nekik a munkák után.
Azt, hogy az egész ország pontosan tudja, mennyit keres ezzel a munkával, nem éli meg tragédiaként. Elárulta, hogy amikor korábban nem ezzel a területtel foglalkozott, a mostani összegnek csaknem a két és félszeresét kereste meg a piacon. A cége, a Fókusz-Pókusz Kft. ráadásul egy teljesen nyilvános vállalkozás, amelynek a pénzügyi adataiba bárki bármikor szabadon belenézhet. Arra a kérdésre, hogy a havi bruttó 750 ezer forintos összeg soknak vagy kevésnek számít-e, csak annyit felelt: az adók nem kevés pénzt emésztenek fel, és a professzionális fotós technika sem éppen olcsó mulatság manapság.
A kormányzati fotósok közötti munkamegosztás meglehetősen letisztult. Túlnyomórészt valóban ő kapja meg a kiemelt külföldi utazásokat és programokat, míg a Miniszterelnökség fotósai külön szervezeti egységet alkotnak, az ő elsődleges feladatuk a miniszterek tevékenységének dokumentálása, és persze ilyenkor óhatatlanul fényképezik a miniszterelnököt is. Ha olyan esemény adódik, ami rendkívül kiemelt jelentőségű, vagy kifejezetten csak a miniszterelnök személye miatt fontos, akkor szinte kivétel nélkül ő is megjelenik a helyszínen. Bár ismeri a kormányzati kollégákat, szervezetileg teljesen független tőlük. A menetrendje úgy néz ki, hogy hónapokkal előre kap egy tájékoztató jellegű programot a várható eseményekről, egy hónappal korábban egy újabb listát a valószínűsíthető forgatókönyvekről, majd egy héttel az esemény előtt tűpontosan megmondják neki, hogy hány órakor, melyik helyszínen kell készenlétben állnia.
Mivel a politikai események forgatókönyvét nem lehet a végtelenségig előre megírni, ez a hivatás maximális rugalmasságot követel meg. Ha jön a hívás, azonnal ugrania kell, amihez persze a család részéről is elengedhetetlen egy nagy adag türelem és megértés. Nincs fix szombat vagy vasárnap, de cserébe szabad lehet egy hétfő vagy egy szerda. Szerencsére ő is rendkívül rugalmas típus, és azok az emberek is, akikkel a mindennapokban együtt dolgozik. Az elmúlt hosszú évek során persze nála is előfordult, hogy lemaradt egy-egy fontos pillanatról. Nemrégiben például úgy döntött, hogy nem utazik el Felcsútra a Puskás-Suzuki Kupára, és amikor utólag meglátta az ott készült felvételeket, átfutott agyán, hogy szakmailag kifejezetten érdekes lett volna jelen lenni. Néhány évvel ezelőtt, a tiszai árvíz idején is történt hasonló eset, amikor a miniszterelnök villámgyorsan, szinte azonnal a katasztrófa sújtotta helyszínre sietett. Utólag a képeket látva érezte, hogy jó lett volna ott lenni a gáton. Az ilyen hirtelen utaknál a logisztika is közbeszólhat: előfordul, hogy egyszerűen nem fér be a miniszterelnöki kocsiba. Ha mindössze egyetlen jármű indul el a helyszínre, nyilvánvalóan létezik egy szigorú prioritási sorrend, hogy kiknek kell mindenképpen helyet biztosítani az autóban. De ha időben kapcsol, előre kitalálja az utat és időben bekéredzkedik a csapatba, akkor az esetek döntő többségében gond nélkül vele tarthat.
Sokan kérdezik tőle, hogy nem válik-e végletesen unalmassá és monoton szellemi munkává majdnem két évtizeden keresztül ugyanazt az egyetlen arcot fotózni. Úgy véli, éppen az ilyen helyzetek miatt rendkívül szerencsés, ha az embernek egy idő után van egy állandó helyettese, aki be tud ugrani a helyére. Ha valaki képes egy bizonyos időre teljesen eltávolodni a témájától, utána sokkal tisztábban, élesebben látja a részleteket. A kreatív alkotómunkában ugyanis a megújulás képessége a legfontosabb tényező. Ezt a hivatást nem lehet puszta rutinból, gépiesen csinálni, mindig ki kell kísérletezni valami teljesen újat. Sokszor saját maga számára állít fel szigorú, mesterséges szabályokat az alkotás közben. Például megfogadja, hogy az adott napon kizárólag egyetlen, fix objektívvel fogja végigcsinálni a teljes programot. Ezzel a módszerrel próbálja folyamatosan szellemi edzésben tartani magát, mert a modern technika, különösen a kényelmes zoomoptikák miatt az ember hajlamos elkényelmesedni. Elszántságát mutatja, hogy lehetőleg élete végéig folytatni szeretné ezt az Orbán Viktor-sorozatot, mert szívós alkatnak tartja magát, és szentül hiszi, hogy egy ilyen dokumentációnak annál nagyobb lesz a történelmi és művészi értéke, minél tovább csinálja az ember. A hivatalos szerződése egyébként úgy szól, hogy a képek vagyoni jogát ugyan megvásárolják tőle, de ő a fotókat később bármilyen privát célra, így akár egy nagyszabású önálló kiállításra is szabadon felhasználhatja.
Közel húsz év után a legnagyobb kihívást és ajándékot az jelenti számára, hogy egy ilyen formátumú és kvalitású ember közvetlen közelében töltheti a mindennapjait. Olyan zárt ajtók mögötti világba láthat be, amit egy átlagember soha nem tapasztalhat meg, rengeteg dolgot tanul a folyamat során, és olyan bizalmas beszélgetéseket hallhat, amelyek egyébként soha nem jutnának el a nyilvánosságig. Egy ország operatív vezetését ilyen testközelből figyelni hatalmas adomány a sorstól. Különös módon klasszikus titoktartási szerződést nem kellett aláírnia a munkába állásakor, de természetesen átesett a nemzetbiztonsági B- vagy C-típusú, rendkívül szigorú átvilágításon. Pontosan tudja, hogy azért dolgozhat még ma is a miniszterelnök mellett, mert az elmúlt húsz évben egyszer sem lépte át az íratlan szakmai és emberi határokat. Ha nem fog hirtelen megőrülni, akkor ezután sem fogja megtenni. Nem az a típus, aki odalépne az angol királynőhöz, hogy barátian megveregethesse a hátát.
Természetesen a pályája első öt-hat évében még nála is előfordultak bizonytalan, feszült szituációk, de mára ez a bizonytalanság teljesen kikopott a mindennapjaiból. Emlékei szerint évekkel ezelőtt egy vidéki frakcióülésen dolgozott: bement a terembe, ahol Orbán Viktor éppen a frakciótagokhoz beszélt. A kormányfő elkezdte kifejteni a stratégiát, majd hirtelen megállt, befejezte a mondatot, és határozottan megszólalt: Barna, kérlek szépen, te most akkor menjél ki a teremből. Egy ilyen hatalmas, politikusokkal teli teremben az ember óhatatlanul kicsit kínosan és feszülten érzi magát egy ilyen felszólítás után, de aztán gyorsan rájön, hogy ezen a szinten maximális figyelemre van szükség, és vannak olyan államtitkok, amelyek egyszerűen nem tartoznak rá. Az ilyen helyzeteken nem megsértődni kell, hanem tanulni belőlük. A legfontosabb szabály, hogy a fotósnak mindig a láthatatlan háttérben kell maradnia. Maga Orbán Viktor is kiemelte a könyvbemutatón, hogy azért szeret vele dolgozni, mert észre sem veszi a jelenlétét a szobában. Mindig kínosan ügyel arra, hogy olyan távolságot tartson, amivel véletlenül sem sérti meg a miniszterelnök személyes auráját.
Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem állnak szóba egymással. Nagyon sokszor beszélgetnek hosszasan a hosszú utak során. Ha például repülőgépen utaznak együtt külföldre, rendszeresen kibeszélik a legutóbbi focimeccseket vagy egy olyan könyvet, amit mindketten olvastak a közelmúltban. Vannak olyan magas szintű tárgyalások, amelyeknek az elején még bent lehet a teremben, de két perc letelte után ki kell jönnie. Ha később a repülőn felhozza témaként, hogy milyen hihetetlenül érdekesnek indult az a diskurzus, a miniszterelnök a konkrét politikai tartalmat és a titkokat természetesen nem fedi fel előtte, de pontosan összefoglalja neki, hogy milyen emberi érzés volt az, amit az adott külföldi politikussal átélt a zárt ajtók mögött. Ezek a mély, emberi momentumok érdeklik őt igazán, a rideg pártpolitika önmagában hidegen hagyja, kizárólag az emberi természet foglalkoztatja. Elmondása szerint Orbán Viktor valójában egy rendkívül jó humorú ember, akivel hihetetlenül sokat nevetnek az utazások alatt. Számtalan olyan eset fordul elő a nemzetközi diplomáciában is, amikor a magyar kormányfő egy-egy jól irányzott poénnal teljesen megnevetteti a külföldi politikusokat, ami még egy egyszerű, formális kézfogásnál is sokkal erősebb, őszintébb grimaszokat csal ki a résztvevőkből.
