Pótolhatatlan veszteség érte a magyar és az egyetemes kultúrát: életének hetvenedik évében elhunyt Tarr Béla, a világhírű filmrendező, akinek látásmódja és egyedülálló esztétikája örökre megváltoztatta a mozgókép történelmét. A hírt, amely villámcsapásként érte a rajongókat és a szakmát egyaránt, mély megrendüléssel fogadták mindenhol, Berlintől Tokióig. Tarr nem csupán egy rendező volt; ő volt a „lassú mozi” mágusa, egy olyan látnok, aki képes volt a hétköznapi nyomort és az emberi létezés legmélyebb kérdéseit hipnotikus erejű fekete-fehér képsorokba önteni. Halálával egy olyan korszak zárult le, amelyben a művészet még nem kötött kompromisszumokat a tömegigényekkel.
A mester pályafutása során mindvégig hű maradt sajátos, komor, mégis végtelenül humanista stílusához. Olyan mesterművekkel írta be magát a halhatatlanok közé, mint a monumentális Sátántangó, a Kárhozat vagy a nemzetközi elismerést hozó Werckmeister harmóniák. Tarr Béla sosem a könnyű utat választotta: filmjei hosszú beállításaikkal, lassú hömpölygésükkel és a reménytelenség mélyéről felcsillanó emberi tartással kényszerítették a nézőt a szembenézésre. A 2011-es A torinói ló után bejelentette visszavonulását a rendezéstől, de tanárként és mentorként az utolsó pillanatig segítette az új generációkat Szarajevótól a világ számos más pontjáig.
A kollégák és a barátok visszaemlékezései szerint Tarr egy végtelenül szenvedélyes, olykor nyers, de mindig őszinte alkotó volt, aki gyűlölte a középszerűséget. A nemzetközi filmes elit, köztük olyan nevek, mint Martin Scorsese vagy Gus Van Sant, rendszeresen zseniként hivatkoztak rá, és művészetét az emberi szellem legmagasabb rendű kifejezésének tartották. Az utolsó hónapokban visszavonultan élt, de a gondolatai és a filmjeiben megfogalmazott üzenetek továbbra is aktuálisak maradtak. Egyik utolsó nyilatkozatában is azt hangsúlyozta, hogy a film nem szórakoztatás, hanem egyfajta spirituális utazás, amelynek során a lélek legmélyebb bugyraiba tekinthetünk be.
A gyászhír hallatán a magyar kulturális élet képviselői egy emberként hajtottak fejet a mester előtt. Tarr Béla távozása után maradt egy űr, amit lehetetlen lesz betölteni. Az általa teremtett vizuális világ, a magyar ugar sarában vánszorgó alakok és a szél süvítése a kietlen tájakon örökké ott visszhangzik majd a mozivásznakon. Nemcsak egy Kossuth-díjas művészt veszítettünk el, hanem egy olyan erkölcsi iránytűt is, aki mindig az emberi méltóságot kereste a legsötétebb pillanatokban is. Nyugodjék békében, a filmtörténet legnagyobbjai között van a helye.
