Egészen elképesztő, torokszorító részletek láttak napvilágot a hazai underground kulturális élet egyik legismertebb és legmeghatározóbb alakjának mindennapjaiból. Lady Dömper, azaz Petróczi Zoltán olyan megdöbbentő és mély őszinteséggel beszélt az élete eddig teljesen eltitkolt, drámai fejezetéről, ami után garantáltan mindenkinek elakad a szava. A csillogó éjszakai fellépések, a hangos sikerek és a színpadi transzvesztita show-k királynője mögött ugyanis egy elképesztő hős rejlik, aki a világot jelentő deszkákat és a feltűnő kosztümöket önként cserélte fel az Országos Mentőszolgálat egyenruhájára, hogy a legnehezebb időkben a frontvonalban harcoljon az emberi életekért.
A művész kendőzetlen őszinteséggel avatta be a nyilvánosságot abba a kőkemény valóságba, amit az önkéntes mentőápolói szolgálata alatt tapasztalt meg. Amikor a világjárvány legsötétebb és legfeszültebb hónapjaiban a mentősök a teljesítőképességük végső határára sodródtak, Zoltán nem habozott: jelentkezett segédkezni a bajbajutottakon. A csillogó parókák és a nehéz színpadi smink helyett jött a fullasztó védőfelszerelés, a maszk, a plexi és a végeláthatatlan, feszült műszakok a szirénázó rohamkocsik belsejében. Az éjszakai lokálok ünnepelt sztárja hirtelen olyan szituációk kellős közepén találta magát, ahol másodperceken múlott az emberi élet, és ahol a halál fojtogató közelsége mindennapos valósággá vált.
Az interjú során megrázó részletességgel mesélt arról az óriási kontrasztról, ami a két teljesen elkülönülő élete között feszül. Míg a színpadon a nevetés, a polgárpukkasztás és a felhőtlen szórakoztatás a célja, addig a mentőautóban a rideg és kíméletlen valósággal kellett farkasszemet néznie. Volt, hogy súlyos állapotban lévő, fuldokló betegek kezét fogta a kórház felé száguldva, és olyan drámai emberi sorsok tanújává vált, amelyek lelkileg teljesen megviselték. Zoltán elcsukló hangon ismerte el, hogy ezek a tapasztalatok örökre megváltoztatták a világlátását, és a rohammentőben töltött kimerítő órák után a színpadi csillogás is egészen más értelmet nyert számára.
A mentős bajtársak fogadtatása is tartogatott meglepetéseket, hiszen a zárt, fegyelmezett világban kezdetben sokan talán értetlenül álltak a színes egyéniségű művész érkezése előtt. Azonban az elszántsága, a kőkemény fizikai munkabírása és az áldozatvállalása pillanatok alatt eloszlatott minden előítéletet. A bajtársi közösség teljes értékű taggá fogadta, mert a bajban nem számított, hogy ki mit csinál civilben: ott csak a gyorsaság, a fegyelem és az egymás iránti abszolút bizalom döntött el mindent. Lady Dömper bebizonyította, hogy a legmerészebb jelmezek mögött egy hatalmas, önzetlen szív dobog, amely képes a legnagyobb áldozatokra is a rászorulókért.
Bár a legkritikusabb időszakok lecsendesedtek, a mentés és az önkéntes segítségnyújtás élménye kitörölhetetlen nyomot hagyott a művész lelkében. A színpadi reflektorfénybe való visszatérése után is hordozza magában a szirénák hangját és a kórházi folyosók feszültségét. Az elképesztő átváltozások mögött megbúvó kettős élet drámája rávilágít arra, hogy a legmeghökkentőbb külső mögött is lakozhat egy igazi, mindennapi hős, aki ha kell, habozás nélkül a legveszélyesebb helyzetekbe veti magát a puszta emberségből és segítőkészségből adódóan.
