A XIII. kerületi Pozsonyi út lakói a mai napig képtelenek feldolgozni a felfoghatatlan veszteséget. Fenyő Miklós mindennapjainak szerves része volt ez a környék, a rock and roll hazai királyának hirtelen távozása után pedig szinte megállt az élet az egykori törzshelyeken. A társasház kapujában, ahol a legenda leélte a mindennapjait, most fekete zászlók lengenek a szélben, és mécsesek végtelen sora emlékezteti az arra járókat arra, hogy a jampivilág megteremtője örökre lehunyta a szemét. A 78 esztendős korában, súlyos tüdőgyulladás és annak szövődményei következtében elhunyt énekes emléke kitörölhetetlenül beleégett a helyiek szívébe.
Az egyik közvetlen szomszédja teljesen összeomlott, amikor felidézte a művész alakját, és a könnyeivel küszködve próbált megszólalni. Elnézést kért, amiért elcsuklott a hangja, de elmondása szerint egyszerűen borzasztóan nehéz erről beszélni, miközben azonnal könnybe lábad a szeme, ha a zenészre gondol. Elárulta, hogy Miklós a hétköznapokban is pontosan ugyanolyan volt, mint a színpadon: végtelenül önazonos. Mindig elképesztően tip-top módon lépett ki az utcára, elmaradhatatlan volt a védjegyévé vált Ray-Ban napszemüveg, a hamisítatlan rock and roll viselet, a tökéletesen belőtt, jellegzetes frizura és a mindig alkalomhoz illő, tiszta cipő. A mindennapokban egyébként csendes emberként ismerték a házban, nem igazán állt le hosszan pletykálni vagy beszélgetni a szomszédokkal, megőrizte a maga elegáns távolságtartását.
Kiderült az is, hogy az utolsó időszakban már egy egészen más dinamika uralkodott a művész környezetében. Volt egy nagyon kedves párja, aki hihetetlen odaadással sokat segítette őt, és végig mellette állt a legnehezebb pillanatokban is. A lakók elmondása szerint az elmúlt hetekben már szinte csak a hölgyet lehetett látni a lépcsőházban és a környéken, Miklós egyre kevesebbet hagyta el az otthonát, teljesen visszahúzódott a nyilvánosság elől.
A Pozsonyi úti kávézók és vendéglátóhelyek dolgozói szintén gyászolnak. Az egyik legfőbb törzshelye a Dunapark Kávéház volt, ahol a felszolgálók pontosan tudták, mi a legendás törzsvendég menüje. A bécsi virsli volt a abszolút kedvence, szinte mindig azt evett, amikor betért hozzájuk, és ehhez elmaradhatatlanul egy hosszú kávét fogyasztott.
Egy másik helyi vendéglátós mélyen meghatódva beszélt arról a különleges kiváltságról, hogy hosszú éveken át szolgálhatta ki az énekest az egyik kávézóban, és a munkakapcsolatból idővel egy bizalmasabb viszony alakult ki. Elmesélte, hogy egy idő után Miklós meghívta őt a saját lakásába, ahol rendszeresen zárt körű pókerpartikat szervezett. Ebben az a leginkább paradox és megdöbbentő, hogy a zenész valójában egyáltalán nem szeretett pókerezni. Nem a játék izgatta, hanem maga a társaság, a pezsgő szellemi közeg, imádta az embereket és a jó beszélgetéseket, ezért szervezte meg újra és újra ezeket az összejöveteleket. Különösebb kedvenc alkoholos itala nem volt, ellenben a dohányzást valósággal imádta. A régi szép időkre nosztalgiázva a férfi felidézte, hogy amikor a Dunapark Kávéház galériáján még szabad volt a füstölés, Miklós rengeteget ült ott fent a baráti társaságával, és nagyon sokszor Charlie is ott ült mellette, együtt élvezve a délutánokat. Az utolsó hetekben azonban a kávéházi törzshelyek székei is üresen maradtak, a környékbeliek már egyre kevesebbet láthatták az utca imádott ikonját.
