Bódi László Cipő távozása óta az idő mintha másképpen telne a magyar zenei életben. Tizenhárom hosszú év telt el azóta a tragikus márciusi hajnal óta, amikor a Republic frontemberének szíve végleg feladta a küzdelmet, de a döbbenet és a fájdalom ma is ugyanolyan elemi erővel telepszik rá a rajongók szívére, mint abban a pillanatban. Az évforduló kapcsán ismét mécsesek gyúltak a sírjánál, és a közösségi oldalakat elárasztották a fekete-fehér fotók, miközben a stúdiók csendjében még mindig ott visszhangzik az a különleges, melankolikus hang, amely generációk életérzését öntötte dalokba. Cipő nem csupán egy énekes volt, hanem egy korszak lelki iránytűje, akinek a hiánya minden egyes elpöttyintett hangjegynél érezhető.
A megemlékezések során felsejlettek a Republic legfényesebb pillanatai, a telt házas koncertek dübörgése és az az őszinte, sallangmentes szeretet, ami a zenekar és a közönség között vibrált. Az ismerősök és a pályatársak szerint Cipő a magánéletben is pontosan olyan volt, mint a színpadon: szerény, olykor visszahúzódó, de végtelenül mély érzésű ember, aki a legapróbb rezdüléseket is képes volt versbe fogni. A stúdiómunkák során, amikor a legnagyobb slágerek, mint a 67-es út vagy a Repül a bálna születtek, a feszültség mindig alkotóerővé nemesült az ő kezei alatt. Most azonban, az évfordulón a csend a leghangosabb. A családtagok és a legközelebbi barátok csendes magányban, távol a média zajától hajtottak fejet az emléke előtt, őrizve azt a titokzatos és tiszta szellemiséget, amit a művész ránk hagyott.
Az énekes öröksége ma is élő és ható: dalai nem koptak meg az évek alatt, sőt, az újabb generációk is felfedezik maguknak azt a varázslatot, amit csak ő tudott közvetíteni. A megemlékezésen elhangzott, hogy Cipő számára a zene nem csak munka volt, hanem az egyetlen igaz beszéd a világban. A stúdióban töltött éjszakák, a turnébuszban átvirrasztott órák mind-mind kellettek ahhoz, hogy megszülessen az a legenda, amely ma is vigaszt nyújt a szomorúaknak és erőt ad a reménykedőknek. Bár a színpad fénye kialudt körülötte, a tekintete és az a huncut, mégis fájdalmas mosolya ott van minden egyes lemezen és archív felvételen, emlékeztetve minket arra, hogy a valódi értékek sosem enyésznek el.
A gyász tizenhárom év után sem vált rutinná. A rajongók ezrei zarándokolnak el évről évre a sírjához, bizonyítva, hogy Cipő helye pótolhatatlan a magyar kultúrában. A stúdió, ahol utoljára rögzítették a hangját, ma már egyfajta szentélyként funkcionál, ahol minden tárgy őrzi az érintését. Az évforduló alkalmából tartott csendes megemlékezések rávilágítottak arra, hogy Bódi László Cipő nem ment el teljesen: ott van a szélben, a 67-es út mentén, és minden olyan pillanatban, amikor egy magányos lélek dúdolni kezdi a dalait. Az ország ma ismét egy emberként gyászolja a fiút, aki csak annyit akart, hogy szeressék, és aki cserébe az egész lelkét nekünk adta.
