A magyar színház- és filmművészet egyik legfényesebb, legmelegebb csillaga hunyt ki örökre: 80 éves korában távozott az élők sorából Csala Zsuzsa, a Jászai Mari-díjas érdemes művész. A hírt mély megrendüléssel fogadta a szakma és a közönség is, hiszen a színésznő neve évtizedeken át egyet jelentett az őszinte, szívből jövő nevetéssel és a határtalan életvidámsággal. A művésznő szombat hajnalban, egy budapesti kórházban adta fel a küzdelmet, magára hagyva egy országot, amelynek tagjai generációkon át rajongtak egyedülálló humoráért és pótolhatatlan egyéniségéért.
Csala Zsuzsa pályafutása során számtalan emlékezetes alakítással gazdagította a magyar kultúrát, de leginkább a Vidám Színpad és a kabarék világában talált rá igazi önmagára. Ő volt az a színésznő, akinek elég volt csak megjelennie a színpadon, és a közönség már az első pillanatban a szívébe zárta. Karakteres hangja, fergeteges humora és az a különleges képessége, hogy a legegyszerűbb helyzetből is vígjátékot varázsoljon, a legnagyobb nevettetők közé emelte. Kollégái nemcsak a tehetségét, hanem hatalmas szívét és közvetlenségét is gyászolják; olyan emberként emlékeznek rá, aki a legnehezebb pillanatokban is képes volt mosolyt csalni bárki arcára.
Bár az utóbbi időben egészségi állapota megromlott, és ritkábban láthattuk a reflektorfényben, a művésznő szellemi frissességét és optimizmusát az utolsó pillanatig megőrizte. Gyakran hangoztatta, hogy a nevetés a legjobb orvosság, és ő maga volt ennek az élő bizonyítéka. A visszavonulása utáni években is folyamatosan érdeklődött a színházi világ történései felé, és mindig nagy szeretettel beszélt a fiatalabb generációról. Halálával a magyar kabaré aranykora veszített el egy újabb meghatározó tartóoszlopot, egy olyan ikonikus alakot, akit senki nem tud majd pótolni a színpad deszkáin.
Az országos hírű színésznő távozása után csak a csend maradt és a számtalan felvétel, amelyeken örökké hallhatjuk jellegzetes kacaját. Csala Zsuzsa nem csupán szerepeket játszott, ő maga volt a megtestesült derű, aki még a szomorúbb napokon is emlékeztetett minket arra, hogy érdemes a dolgok vidám oldalát nézni. A gyászoló család mellett most egy egész ország hajt fejet a nagysága előtt. A művésznőt saját halottjának tekinti a színházi világ, temetéséről pedig a későbbiekben intézkednek. A függöny legördült, de a taps, ami Csala Zsuzsát illeti, soha nem szűnik meg a nézők szívében; emléke ott él minden elmesélt viccben és minden felelevenített kabarétréfában.
